A Boszporusz-parti török márnemfőváros a kilencvenes évek legelején izgalmas helyszíne volt mindannak, amit igazából gyűlölök és elviselhetetlennek tartok. A totálbalkánnak, a közlekedési káosznak, a hangzavarnak, a csöppet sem romantikus bazárnak, a mindenkit átverő utcai árusoknak, az aurámba folyton betüremkedő bajuszos embereknek, egyáltalán mindennek, amitől egy átlagos európai polgár rosszul érezheti magát. A különleges pillanatok közül azonban ki kell emelnem néhányat.

Valamilyen körút, megveszünk nyóccázezer pulóvert jó áron, fekete zsákokba pakoljuk őket, taxi, menjél csak vele, Szabikám, téged már ismer a recepciós. Szabi beül előre, hátul mindent pulóver borít, taxisofőr nem fanyalog, szálloda neve bemondva, irány a közlekedési nihil és dzsumbuj, padlógáz, szokásos dudálás, visszakettő, fék, dudálás, haladjunk, kanyar balra...

...én meg egyszer csak elkezdek függetleníteni, és csak a fedélzeti rádiót hallgatom. Ahonnan valami olyan csodamuzsika szól, hogy az leírhatatlan. Török zene, török hangszerek, török énekesnő, de olyan hanggal, hogy libabőrben az egész testem... és egyszer csak sírok.

Folyik a könnyem. Átélem a dallamot, élvezem az éneket, bár fogalmam sincs, miről szól. Távol a hazámtól ülök egy taxiban, és egyedül vagyok. Tudom, hogy ezt a dalt soha többé nem fogom hallani. Esélyem sincs. Most kell hallgatni, mert vissza nem térő alkalom. Pedig olyan gyönyörű, hogy örökre kellene nekem. És fáj, hogy tényleg soha...

A taxi megérkezik a szálloda elé. Tudom, hogy hiába kérdeztem volna a sofőrtől, mi ez. Semmilyen közös nyelven nem beszélünk, csak kölcsönös makogással ignoráltam volna azt az időt, ami alatt legalább a csodát hallgathattam. Először és utoljára.

Persze nem akartam ennyiben hagyni, másnap elmentem egy közeli lemezboltba, és kézzel-lábbal, angolul, magyarul, minden módon próbáltam elmagyarázni, hogy elképesztő türkis örömlány danol rédijó népi zene keverve világi izével.

Kaptam egy olyan kazettát, amit itthon meghallgatva legszívesebben sírva fakadtam volna ismét, mert volt belőle tucat is nálunk, csak azok nem törökül igénytelenkedtek a tuctucra, hanem magyarul...

Na de vissza Törökországba...

Számomra az volt a legdurvább élmény, hogy itt - bár gyakorlatilag nem léteznek közlekedési szabályok, és mindenki a dudálással próbálja igazolni önnön létezését - mégis, valahogy mindenki tudja, hogy merre kell mennie, és nem fordulnak elő közlekedési balesetek. Kész. Nem értem.

Minden férfi ugyanolyan. Elment mellettünk egy busz, és azt hittük, itt most valami híres médiaszemélyiség hasonmásversenyére igyekeznek a delikvensek, mert minden férfi bajuszos, nagy orrú, félrefésült hajú és szigorú arcú volt. Aztán vettük észre, hogy itt tulajdonképpen minden férfi bajuszos, nagy orrú, félrefésült hajú és szigorú arcú. Ezeknél hogy működik például egy helyszíni szemle? Hogy nézett ki az elkövető? Bajuszos, nagy orrú, félrefésült hajú és szigorú arcú volt... Aham! Köcce!

És a tanúvédelmi program? Na, hát az tök egyszerű lehet. A bajuszos, nagy orrú, félrefésült hajú és szigorú arcú védett személyt ledobják ejtőernyővel nyolcezer másik bajuszos, nagy orrú, félrefésült hajú és szigorú arcú lakó közé, senki nem fogja észrevenni, bárkinek a feleségét meg is dughatja akár, ha az illető pont nem ér rá aznap este...

(folytatása következik)