2014. november 04. 00:21 - Bogdán_Szabolcs

Törökország először

Ha már a halottak napjánál és november elsejénél tartunk, 1990 forró ősze után ezt a dátumot éveken át ugyanúgy születésnapomként ünnepeltem, mint az igazit. Mert sikerült túlélnem egy buszbalesetet Törökországban. Pedig talán a Megúszás Dátumaként kellett volna ünnepelnem eme jeles napot.

Akkoriban csempészésből egészítettem ki szerény postás fizetésemet, és bekaphatja az adóhivatal, mert már rég elévült. Autóbusznyian voltunk mi, csempészek, és hétvégente először is rendszerint elmentünk a nyíregyházi piacra, és felvásároltuk az összes olcsó lepedőt, amit ukrán barátaink a csodás keletről odahordtak, majd elszállítmányoztuk a portfóliót Szabadkára, ahol találkoztunk a mi drágakedves vevőinkkel. Ezek a derék úriemberek a jugoszláv tengerpart szállodáinak lepedőkkel való ellátását tűzték maguk elé életcélként, és nagyon örvendtünk egymásnak, hogy sikerült ilyen kiválóan összehangolni az emberiség sorsának jobbra fordítását előirányozó törekvéseinket. Már csak anyagilag is.

Amikor eme karitatív tevékenységből kellő mozgótőkére tettünk szert, elhatároztuk, hogy elutazunk Törökországba, mert az megengedhetetlen, hogy Közép-Európa pamutpulóverre áhítozó lakói irreálisan magas árat kénytelenek fizetni a kötöttáru eme divatos modelljeiért, mert hát mitől lennének ők másodrendű állampolgárai az öreg földrésznek?

Törökországba busszal utazni nagyon... milyen is volt?...  Fárasztó, kalandos, szórakoztató, idegőrlő, emlékezetes, no de ne vágjunk a dolgok elébe...

Szabadkáig minden ugyanúgy zajlott, mint máskor. Megkaptuk a lóvét a lepedőkért, aztán irány Isztambul!

A Boszporusz-parti török márnemfőváros a kilencvenes évek legelején izgalmas helyszíne volt mindannak, amit igazából gyűlölök és elviselhetetlennek tartok. A totálbalkánnak, a közlekedési káosznak, a hangzavarnak, a csöppet sem romantikus bazárnak, a mindenkit átverő utcai árusoknak, az aurámba folyton betüremkedő bajuszos embereknek, egyáltalán mindennek, amitől egy átlagos európai polgár rosszul érezheti magát. A különleges pillanatok közül azonban ki kell emelnem néhányat.

Valamilyen körút, megveszünk nyóccázezer pulóvert jó áron, fekete zsákokba pakoljuk őket, taxi, menjél csak vele, Szabikám, téged már ismer a recepciós. Szabi beül előre, hátul mindent pulóver borít, taxisofőr nem fanyalog, szálloda neve bemondva, irány a közlekedési nihil és dzsumbuj, padlógáz, szokásos dudálás, visszakettő, fék, dudálás, haladjunk, kanyar balra...

...én meg egyszer csak elkezdek függetleníteni, és csak a fedélzeti rádiót hallgatom. Ahonnan valami olyan csodamuzsika szól, hogy az leírhatatlan. Török zene, török hangszerek, török énekesnő, de olyan hanggal, hogy libabőrben az egész testem... és egyszer csak sírok.

Folyik a könnyem. Átélem a dallamot, élvezem az éneket, bár fogalmam sincs, miről szól. Távol a hazámtól ülök egy taxiban, és egyedül vagyok. Tudom, hogy ezt a dalt soha többé nem fogom hallani. Esélyem sincs. Most kell hallgatni, mert vissza nem térő alkalom. Pedig olyan gyönyörű, hogy örökre kellene nekem. És fáj, hogy tényleg soha...

A taxi megérkezik a szálloda elé. Tudom, hogy hiába kérdeztem volna a sofőrtől, mi ez. Semmilyen közös nyelven nem beszélünk, csak kölcsönös makogással ignoráltam volna azt az időt, ami alatt legalább a csodát hallgathattam. Először és utoljára.

Persze nem akartam ennyiben hagyni, másnap elmentem egy közeli lemezboltba, és kézzel-lábbal, angolul, magyarul, minden módon próbáltam elmagyarázni, hogy elképesztő türkis örömlány danol rédijó népi zene keverve világi izével.

Kaptam egy olyan kazettát, amit itthon meghallgatva legszívesebben sírva fakadtam volna ismét, mert volt belőle tucat is nálunk, csak azok nem törökül igénytelenkedtek a tuctucra, hanem magyarul...

Na de vissza Törökországba...

Számomra az volt a legdurvább élmény, hogy itt - bár gyakorlatilag nem léteznek közlekedési szabályok, és mindenki a dudálással próbálja igazolni önnön létezését - mégis, valahogy mindenki tudja, hogy merre kell mennie, és nem fordulnak elő közlekedési balesetek. Kész. Nem értem.

Minden férfi ugyanolyan. Elment mellettünk egy busz, és azt hittük, itt most valami híres médiaszemélyiség hasonmásversenyére igyekeznek a delikvensek, mert minden férfi bajuszos, nagy orrú, félrefésült hajú és szigorú arcú volt. Aztán vettük észre, hogy itt tulajdonképpen minden férfi bajuszos, nagy orrú, félrefésült hajú és szigorú arcú. Ezeknél hogy működik például egy helyszíni szemle? Hogy nézett ki az elkövető? Bajuszos, nagy orrú, félrefésült hajú és szigorú arcú volt... Aham! Köcce!

És a tanúvédelmi program? Na, hát az tök egyszerű lehet. A bajuszos, nagy orrú, félrefésült hajú és szigorú arcú védett személyt ledobják ejtőernyővel nyolcezer másik bajuszos, nagy orrú, félrefésült hajú és szigorú arcú lakó közé, senki nem fogja észrevenni, bárkinek a feleségét meg is dughatja akár, ha az illető pont nem ér rá aznap este...

(folytatása következik)


 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://becsesbrigantik.blog.hu/api/trackback/id/tr16861733

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zergetollas 2014.11.04. 11:11:01

Belegondoltam, hogy én, az elkényeztetett olvasó, mennyire igazságtalan vagyok. Csesztetem az író urat, hogy írjon má' valami vicceset, hogy munka közben ( helyett? ) legyen pár vidám, szomorkás, vagy éppen elgondolkodtató percem, amit a blog olvasásával töltök, közben meg fogalmam sincs, hogy miért volt a némaság. Mindenesetre köszönöm, hogy újra írsz.
Jut eszembe, a könyved, amit az előző bejegyzésben említettél, kapható valahol?
süti beállítások módosítása